Kemény feladat vár rám. Tudják, amikor a jelenlévők foglalkozását áttekintettem láttam az érdeklődési területeiket, kapcsolataikat és láttam mindazokat akik együttműködésben, hálózatokat alkotva dolgoznak, akkor elhatároztam, hogy beszélek Önöknek az alapoktatás fontosságáról mégpedig egy nagyon sajátságos összefüggésben. Azért, hogy beleférjünk 20 percbe, négy témát veszek sorra. Olyanok ezek, mint egy puzzle négy darabja. Ha sikerül ezt megtennem akkor olyan gondolattal fognak távozni innen amire majd építeni tudnak és ami majd engem is segíthet a munkámban. Az első puzzle-darab: a távolság és az oktatás színvonala közötti összefüggés. A távolság alatt két- háromféle dolgot értek. A távoliságot elsősorban a hétköznapi értelemben értem azaz, amint egyre távolodunk egy ponttól például egy városközponttól, távoli településekre jutunk el. Mi történik ilyenkor az oktatással? A második, és ettől eltérő távolság, bárhol a világon a világvárosok körzetében megjelenő távolság a városrészek között: a nyomornegyedek, viskóvárosok vagy szegényebb városrészek között, melyek társadalmi és gazdasági szempontból is távoliak, elválasztva a város többi részétől. Azt mondjuk: "Mi" és " ők ". Mi történik az oktatással ilyen helyzetben? Vegyük hát ezt a kétféle távolság-értelmezést. Feltételeztünk valamit. Mégpedig azt, hogy a távoli helyeken nincsenek elég jó tanárok. Ha mégis lennének, akkor nem képesek megtartani őket a rossz infrastruktúra miatt. És, még ha lenne is némi infrastruktúra, nehézségeik vannak azok fenntartásával. De le akartam ellenőrizni, vajon igaz-e ez? A múlt évben azt csináltam, hogy béreltünk egy autót, kinéztünk egy utat a Google-on Új Delhiből Észak-Indiába, amelyet úgy választottunk, hogy ne keresztezzen egyetlen nagyvárost vagy városközpontot sem. Körülbelül 300 kilométert autóztunk. Amikor találtunk egy iskolát, elvégeztünk egy tesztet, majd majd a teszt eredményeit egy grafikonon ábrázoltuk. A grafikon nagyon érdekes volt, bár gondosan kell értelmezni. A minta nagyon kicsi, nem lehet általános következtetést levonni. Mégis, meglehetősen nyilvánvaló és világos volt, hogy az adott úton minél távolabb volt egy iskola annál rosszabbnak tűntek az eredmények. Úgy tűnt számomra, mint valami sorcsapás. Megpróbáltam az adatokat összevetni az infrastruktúrával az áramellátással és hasonló dolgokkal. Legnagyobb meglepetésemre nem ez volt az összefüggés. A rossz eredmények nem függtek össze sem az osztályterem méretével, sem az infrastruktúra minőségével, sem a szegénységi szinttel. Ezek közül eggyel sem. Az történt, hogy amikor a kérdőívet töltöttem ki mindegyik iskolában, ugyanazt a kérdést tettem föl: "Szeretne Ön városba vagy nagyvárosi környezetbe költözni? " A tanárok 69 százaléka igennel felelt. Igennel válaszoltak még azok is, akik csak igen kis távolságra voltak Delhitől. Nemmel válaszoltak akkor, ha Delhi gazdag negyedeiben tettük föl a kérdést ahol jobb az életminőség. Ugyanakkor 200 kilométerre Delhitől a válasz egyöntetűen igen volt. Elképzelem, amint egy tanár bemegy az osztályterembe és azt gondolja bárcsak egy másik iskolában lennék ... valószínűleg ez nagy hatással lesz az elért eredményekre. Egyszóval úgy tűnt, hogy a tanárok motivációja és elvándorlása nagyon erősen összefügg azzal, ami az iskolában történik, és nem azzal függ össze, hogy van-e a gyerekeknek elég élelmük, vagy, hogy milyen sokan vannak összezsúfolva a tanteremben vagy más egyéb dolgokkal. Ez látszik a méréseinkből. Ha az oktatás és a technika összefüggését vizsgáljuk akár az internetre, akár együttműködést lehetővé tevő technológiákra gondolunk és erről már sokat hallhattak a ma délelőtti előadásokban ezeket mindig a legjobb városi iskolákban próbálják ki a legelőször és ennek eredményeképpen torzított mérési eredményeket kapunk. A szakirodalom úgy tartja, hogy az oktatási technológia túlságosan nagy figyelmet kap, ugyanakkor nem hozza az elvárt eredményeket A tanárok azt mondják: jó, jó ... de túl drága ahhoz képest, amit nyújt. Ez azért van, mert olyan iskolákban próbálják ki ezeket ahol már úgyis legalább 80 %-os eredményesség mérhető. Ha ide visszük a csilivili technológiákat akkor 3 % javulást érünk el csupán. És akkor az iskolavezetés azt mondja: 3 % javulást 300 ezer dollárért?! Felejtsük el ! Ha ugyanezt a technológiát a távoli, leszakadó iskolákba vinnénk, ahol alacsonyabb, mondjuk 30 %-os a teljesítmény, és ez felmegy 40 %-ra akkor az egy teljesen más helyzet lesz. Így tehát, a viszonylagos változás, amit az oktatási technológia adni tud sokkal jelentősebb a szegényebb iskolák esetében, mint a gazdagok esetében. De, úgy tűnik, nem eszerint cselekszünk. Az első következtetés: az oktatási technológiát a kevésbé támogatott iskolákba kell vinni, és nem fordítva. Végül: mit kezdjünk a tanárok hozzáállásával? Ha egy tanárnak mutatsz egy új technológiát az első reakciója az, hogy nem lehet a tanárt leváltani egy géppel, ez lehetetlen. Nem tudom miért lehetetlen, de tegyük fel. A sci-fi író Sir Arthur C. Clarke, akivel régebben találkoztam világította meg a kérdést. Azt mondta: ha egy tanárt le lehet váltani egy géppel akkor azt a tanárt le is kell váltani. Tudják, ez nehéz helyzetbe hozza a tanárokat. Azt javasolom tehát, hogy az alternatív alapfokú oktatásra bármilyen legyen is az, olyan helyen van szükség, ahol az iskolák nem elég eredményesek, ahol alig van tanár, vagy ahol a tanárok nem elég jók, bármi legyen is az oka. Ha olyan helyen élnek, ahol ilyen helyzet nem áll fenn, akkor Önöknél nincs szükség alternatív oktatásra. Eddig nem találkoztam ilyen hellyel, egyet kivéve. Nem mondom meg hol, de valahol azt mondták, hogy nincs ilyen problémánk, mivel tökéletes tanáraink és tökéletes iskolánk van. Léteznek ilyen helyek, de ilyennel másutt még nem találkoztam. A következőkben a gyerekek ön-tanulásáról fogok beszélni, továbbá olyan kísérletekről, amelyek ahhoz a gondolathoz vezettek hogy milyennek is kéne lennie az alternatív oktatásnak. Ezeket a kísérleteket úgy hívtuk, hogy "Nyílás a falon" Gyorsan elmondom a lényeget. Ez egy kísérlet-sorozat volt. Az elsőt Új Delhiben csináltuk 1999-ben. A kísérlet meglehetősen egyszerű volt. Abban az időben volt egy irodám, ami határos volt egy városi nyomornegyeddel amit egy fal választott el csupán egymástól. Vágtunk egy nyílást a falon. Innen van a projekt neve: " Nyílás a falon " Ebbe belehelyeztünk egy számítógépet úgy, hogy a képernyő kifelé nézett a nyomornegyed felé, továbbá beépítettünk egy touchpad-et is, hogy könnyen lehessen a gépet kezelni. Nagysebességű internetet kötöttünk be, Internet Explorer-el, Altavista keresővel, és az egészet otthagytuk bekapcsolva. És ez az amit láttunk. Itt van az irodám az IT-ban. Itt van a nyílás a falon. Körülbelül nyolc óra múlva ott találtuk ezt a srácot. Jobb oldalon látható a nyolcéves gyerek, a baloldalon pedig egy hatéves kicsi lány áll. A kis srác elkezdte tanítani a kislányt a böngésző használatára. Több kérdés nyitva maradt. Így van ez? Számít a nyelv egyáltalán, hiszen a kis srác nem tudhatott angolul. Ki fog-e tartani a számítógép, vagy eltörik, esetleg ellopják? Tanította-e nekik bárki is a használat módját? Az utolsó kérdés amit mindenki föltesz hogy biztosan átkukucskáltak a fal fölött és megkérdeztek valakit az irodában ... hogy "Meg tudnád mutatni ? " És valaki megmutatta. Ezért aztán kivittem a kísérletet Delhiből, megismételtem egy Chifpuri nevű városban, India közepén, ahol biztos voltam benne, hogy soha senki nem tanított senkit ... (nevetés) Ez egy meleg nyári napon történt, és a "Nyílás a falon" egy öreg lerobbant épületben volt. Ő itt az első srác, akiről később kiderült, hogy 13 éves és kimaradt az iskolából. Odajött és elkezdett szöszmötölni a touchpad körül. Gyorsan rájött, hogy ha mozgatja az ujját a felületen, akkor a képernyőn is mozog valami. Később elmesélte nekem, hogy soha nem látott még televíziót amivel bármit is lehetett volna csinálni. Szóval magától rájött. Két percbe telt, ameddig rájött, hogy képes befolyásolni azt ami a képernyőn történik. Eközben véletlenül ráklikkelt az érintőfelületre láthatják amint csinálja Amint ezt tette az Internet Explorer oldalt váltott. Nyolc perc múlva, felnézett a kezéről a képernyőre és már kezelte is a gépet, előre és hátra mozgott az oldalak között. Amikor mindez történt, odahívta a szomszédos gyerekeket hogy lássák mi történik. Aznap estig 70 gyerek mind hasonlóképpen tudott mozogni a képernyőn. Tehát nyolc perc és egy beépített képernyő elég volt ahhoz, amit el akartunk érni azon a helyszínen. Úgy gondoltuk, hogy a következő történik: a csoportban lévő gyerekek képesek önmagukat megtanítani, arra hogyan használják a számítógépet és az internetet. De milyen körülmények között? Abban az időben a fő kérdés az angol nyelv ismerete körül forgott. Az emberek azt mondták, jó lenne, ha mindez indiai nyelven zajlana. Azt mondtam, tudjátok mit, lefordítsam az internetet indiaira? Az nem lehetséges. Másként kell csinálnunk. Lássuk, hogyan boldogulnak a gyerekek az angol nyelvvel? Az egész kísérletet átköltöztettem Észak-Kelet Indiába, egy Madantusi nevű faluba, ahol valamilyen oknál fogva nem volt angoltanár, ezért a gyerekek nem tanultak soha angolul. Építettem egy hasonló kísérleti helyszínt. Nagy a különbség a falvak és a városi nyomornegyedek között: a falvakban több lány jött mint fiú. A városokban a lányok inkább hátrébb húzódtak. Otthagytam a számítógépet egy csomó CD-vel, mert nem volt ott internet. Három hónap múlva jöttem vissza. Amikor visszatértem, ott találtam ezt a két gyereket, nyolc és tizenkét évesek voltak, amint éppen egy számítógépes játékot játszottak. Amint megláttak azt mondták: "Szükségünk lenne egy gyorsabb processzorra és egy jobb egérre" (nevetés) Hát, igencsak meglepődtem. Tudják, nem értettem, honnan tudják mindezeket? Azt mondták, hogy a tudásukat a CD-ékről szerezték. Azt kérdeztem tőlük: hogyan értettétek meg, hogy mi történik? Erre azt felelték: itt hagytad ezt a gépet amelyik csak angolul beszél, ezért meg kellett tanulnunk angolul. Ezután megmértem: 200 angol szót tudtak használni egymás között beszélgetve - rossz kiejtéssel, de helyes módon használva - olyan szavakat mint a "Kilépés", "Állj!" "Keress!" "Ments" és egyebek. És nemcsak a számítógép körül szükséges szavakat, hanem minennapiakat is. Tehát Madantusi bebizonyította, hogy a nyelv nem jelent akadályt. Valójában képesek lehetnek magunktól nyelvet tanulni, ha tényleg akarták. Volt némi forrásom, hogy ugyanezt kipróbáljam vajon megismételhető-e mindez máshol is. India alkalmas hely erre, mivel sokféle etnikum lakik nálunk, sokféle nép sokféle népcsoport, sokféle genetikai háttér és változatos szociológiai és gazdasági környezet. Ily módon lehetőségem volt olyan mintákat választani melyek alkalmasak akár a Föld lakosságának modellezésére is. Csaknem öt éven keresztül folytattam a vizsgálataimat melyek keresztül kasul vezettek Indián át. Ez a kép a Himalájában készült, északon, nagyon hidegben. El kellet készítenem egy olyan eszközrendszert, ami képes volt a szabadban is működni. Egyszerű PC-ket használtam, ezért különböző klímákon dolgoztam, ami Indiában megtalálható mivel nálunk a nagyon hideg és nagyon forró klíma is előfordul. Ezek a képek egy nyugati sivatagban készültek, közel a pakisztáni határhoz. Ez egy rövid bejátszás az egyik kis faluból, ahol a gyerekek első dolga volt egy weboldal felkeresése, ahol az angol ábécét tanulhatták meg. Ez itt, Közép-India, egy halászfalu. Nagyon meleg, nedves vidék. Ez nagyon veszélyes az elektromos berendezésekre nézve. Szóval, mindezeket a problémákat megoldottuk légkondicionálás nélkül, kevés áram segítségével, csupán a légáramlatok hatását kihasználva, a megfelelő helyre helyezve a készülékeket, így azok működni tudtak. Röviden folytatom. Sokszor megismételtük mindezt. Ez egy kedves jelenet. Ez egy 6 éves srác amint éppen tanítgatja a nővérét. Ez az, ami gyakran előfordul a számítógépek kezelésénél: az látjuk, hogy a fiatalabbak tanítják az idősebbeket Mi az amit találtunk? Azt, hogy a 6 - 13 éves gyerekek maguktól tanulnak olyan környezetben, ami erre alkalmas volt, függetlenül bármilyen mérhető körülménytől. Ha tehát hozzáférnek a számítógéphez, maguktól kezdenek tanulni, és fejlődik az intelligenciájuk. Nem tudtam egyetlen összefüggést sem találni, kivéve, hogy csoportban a folyamat hatékonyabb. És ennek nagy jelentősége lehet az Önök számára, mivel itt mindannyian közösen gondolkodunk. Ez az erő, ami a gyerekek csoportjában megnyilvánul ha megfelelően állunk a feladathoz. Egy rövid gondolat a mérésekről. Bevett statisztikai módszereket alkalmaztunk, erről nem mondok többet. Ami jól látható volt: egyértelmű tanulási görbét kaptunk csaknem pontosan ugyanolyat, mint egy iskolában. Ennyi azt hiszem elég lesz. Ezek a dolgok magukért beszélnek, igaz ? Mit tudnak a gyerekek maguktól megtanulni? A Windows alapjait, interneten keresést, rajzolást, chatelni, emaileket küldeni oktatási anyagokat, zenéket letölteni, videojátékokkal játszani. Röviden: mindazt amit mi is csinálunk. Közel 300 gyerek válik így a számítógép ismerőjévé és a felsorolt képességeket elsajátítják hat hónap alatt. Hogyan képesek minderre? Ha kiszámoljuk a hozzáférési időt akkor napi 2 perc jön ki gyerekenként, valahol máshol van hát a megoldás. Ami valójában történik: egy gyerek matat a számítógépen és általában három másik körülveszi őt és ötleteket adnak hogy mit is kéne csinálniuk. Ha ellenőrizzük a tudásukat mind a négynél ugyanazt az eredményt kapjuk, bármit kérdezünk. E körül a négy gyerek körül kialakul egy másik, 16 gyerekből álló csoport akik szintén ötletelnek, általában rosszul mialatt a számítógépen zajló eseményeket figyelik. És mindegyikük ugyanúgy teljesít a teszteken. Szóval, a tanulás akkor is lezajlik, ha csak nézik és nem maguk cselekszenek. Ezt ellentétesnek érezhetjük azzal, amit a felnőttek tanulásáról tudunk, de, emlékezzenek, a nyolcévesek közösségekben élnek ahol szinte mindig az hallják: ne csináld ez vagy azt ... tudják .. például hagyd a whiskys üveget ... Mit tesz ilyenkor egy nyolcéves? Megfigyeli, hogyan kell egy whiskysüveget megfogni. Ha megkérdezed mit kell tenni pontosan fog válaszolni a témával kapcsolatban. Úgy tűnik tehát, hogy nagyon gyorsan szereznek tudást. Mi tehát a hatéves munka végkövetkeztetése? Arra jutottunk, hogy az elsődleges tanulás magától is megtörténik vagy legalább is egy része megtörténhet magától. Nem kell a folyamatot felülről lefelé vezérelni. Egy öntanuló rendszer van tehát a háttérben, amint láttuk is. A másik dolog amit el szeretnék mondani, hogy a gyerekek csoportja megszervezi magát, és tanulási célt tűznek ki. A harmadik darab a puzzle-ben az érték. Nagyon röviden: Több mint 500 gyereket vizsgáltam szerte Indiából. és feltettem nekik 68 különféle kérdést ami az értékekről szólt. Szabadon elmondhatták gondolataikat. Mindenféle véleménnyel találkoztunk. Igen, nem, vagy nem tudom. Azokat a kérdéseket választottam ki, ahol fele-fele arányban volt igen és nem és így választottam ki 16 állítást. Ezek voltak azok a területek, ahol a gyerekek zavarodottak voltak mivel csak a felük válaszolt igennel vagy nemmel. Egy jellemző példa: "Néha szükséges hazudni." Nincs világos példa előttük, hogyan is válaszoljanak erre a kérdésre; lehet, hogy egyikünknek sincs. Felteszek egy harmadik kérdést is. Képes-e a technológia megváltoztatni az értékteremtést? Végezetül az önszervező rendszerekről: melyekről nem fogok sokat mondani mivel sokat hallottak erről nemrég. A természeti rendszerek önszervezők: a galaxisok, a molekulák, a sejtek, a társadalmak ... Tekintsünk el most az "értelmes tervezettség" kérdésétől. Ennél a pontnál, ami a tudományt illeti, ezek a rendszerek önszervezőknek tekinthetők. A másik példa a közlekedési dugók, a tőzsde, a társadalom a katasztrófák utáni helyreállítás, a terrorizmus. És tudunk arról is, hogyan szerveződnek az internet-alapú rendszerek. Íme tehát a négy mondat, amit átadok. A távolság hatással van az oktatás minőségére. Az új technológiákat először a távoli helyeken célszerű elsőként bevezetni. míg más, fejlettebb helyeken később. Az értékeket megszerezzük. Az elveket és a dogmákat ránk erőltetik. Ezek egymásnak ellentmondó mechanizmusok. És végül, a tanulás igen valószínűen önszervező folyamat. Ha összeillesztjük a puzzle négy elemét, akkor ez, szerintem célt, és víziót ad az oktatási technológiák helyes használatára. És rálátást ad a digitális alapú, megengedő, nem erőszakos, kapcsolatokra építő és önszervező módon használható oktatási technológiákra. Mi, oktatásban dolgozók, soha nem kértünk új technológiát, mi kölcsönkapjuk azokat. A PowerPoint lehetséges, hogy jó oktatási eszköz, de nem az oktatás céljára készült, hanem a céges előadások eladhatóságának növelésére. Mi ezt kölcsönbe kaptuk, akárcsak a video-konferenciát vagy a PC-ket. Itt lenne az idő, hogy az oktatásban dolgozók megalkossák a saját eszközeiket és rendelkezünk ezekkel az eszközökkel. Ezt akartam bemutatni Önöknek. Ezek az eszközök fogják létrehozni az új technológiákat hogy választ tudjunk adni a távolság nehézségeire, az értékekre és az erőszakra. Ideje, hogy nevet adjak ennek: nevezhetnék " tanokon túli" módszereknek. Lehetne ez az oktatási technológiák jövőbeni célja. Ezt a gondolatot kínálom fel Önöknek búcsúzóul. Köszönöm. / taps /