*Művészet …* *… kérdésekben* Egy rózsaeső, egy szemérmes mozdulat, egy tűnődő arckifejezés. Egy Sandro Botticelli festmény. Egy titokzatos akt a festészet történetéből? Nem csupán az! Egy akt, ahogy az emberiség nem látta ezer év óta: életnagyságú, kecses, frontális és nyílt. A hosszú évszázadok után, amikor a mezítelenség a szégyen és az erkölcstelenség metaforája volt, a szépségre pedig gyanakvással tekintettek, íme itt áll kivirultan és körülrajongva a szerelem istennőjének álarca alatt. A női test és báj ilyen mértékű magasztalása által a reneszánsz humanista embere átlépett a modernkorba. Egy ikon? Netán egy közhely? A jelenet újra és újra szembejövő reprodukcióitól émelyegve szinte örülnénk, ha látnánk lecsusszanni helyéről mint hogy időt fordítsunk arra, hogy jobban szemügyre vegyük. Azt látnánk, hogy a nyilvánvaló nyugalom és szelídség mögött nincsen egyensúly, eszeveszett a felfordulás és a rajz száraz, éles. Felfedeznénk, hogy ez az elnyújtott test a túlburjánzó hajzuhataggal semmit sem hordoz az antikvitás súlyos tömörségéből és ez a melankolikus és üres tekintet jobban hasonlít a mai durcás divatmodellekre, mint az őt követő érzéki Vénuszokra. Tehát reneszánsz istennő vagy középkori madonna? A női egyenjogúság megnyilvánulása vagy férfiak eszményített ideálja? Kicsoda ez a nő valójában? Harmadik fejezet BOTTICELLI: *Vénusz születése* A vágy sejtelmes tárgya Első rész: Súlyos szavak, sokkoló képek A válasz nyilvánvalónak tűnik: íme Vénusz a születése pillanatában! Szép, esetlenül takargatja meztelenségét, attribútumai körülfogják: a kagyló, melyen a habokban megszületik és a rózsák. Balján Zefír a nyugati szél istensége levegőtől kikerekedő orcákkal, és társa Khlorisz, a tavaszi szél. A kagylót a part felé fújják, ahol egy nő készül ráadni egy rózsaszín köpenyt, mely virágokkal van telehintve. Ő egy a hórák, az évszakok istenségei közül, nyilvánvalóan a Tavasz. Ez a Vénusz egyenes leszármazottja az antikvitásnak! Csakugyan, Botticelli kortársa, Poliziano leírásának megfelelően mintázta meg Vénusz születését. De maga a szöveg a római idősebb Pliniusztól merít, aki egy legendás freskóról ír, melyet Vénuszról Apellész, a legnagyobb görög festő festett Nagy Sándor részére! Festő számára nem létezik ennél előkelőbb leszármazás, mint ahogy nincs előkelőbb megrendelő sem: a Mediciek. Ők szolgáltatják Botticelli másik antik ihletésű forrását: Praxitelész Vénuszának birtokukban levő római másolatát, egy legendás aktot, mely oly szépséges, hogy egy fiatalember beleszeretett és megpróbált testileg is egyesülni vele! A *Vénusz születése* tehát hűen képviseli a reneszánsz szellemiséget, a „sötét középkor”elhagyását, ami az antikvitás újrafelfedezésének köszönhető. Mindamellett, ha összehasonlítjuk a festményt más mesterművekkel, melyeket Botticelli ismerhetett, meglepődünk maradiságán: miközben társai rajongtak a perspektíváért, mindez a *Vénusz születésén* meglehetősen sommás: semmilyen fokozatos színkontraszt nem kelti a távolodás benyomását és a szereplők mintha papírból lennének kivágva és a háttérre ragasztva. Továbbá, miközben kortársai igyekeznek alakjaikat élőbbé tenni a kontúrok eltüntetésével, Botticelli alapossággal rajzolja meg őket. Végül, amiben még különbözik Vénusz a modelljétől, az az elnyújtottabb nyak és arc, a keskenyebb vállak és a kerekebb has. A tetejében, nem tiszteli az antik arányok szentséges kánonját, a mellek közötti távolságot, ami alapegységként szolgál az arányok összességénél: állandóan megnyújtja vagy lecsökkenti azt. Ami az „antik stabilitást” illeti, egy valószínűtlen instbilitásnak adja át a helyét. Vajon Vénusz elrejti előlünk valódi eredetét? Második rész: *Élni a saját korunkban: ez a művészet* Botticelli nem tudta kifejezni kortársai számára Vénusz minden szépségét azzal a kevés antik mintával, ami a rendelkezésére állt. Inkább visszanyúlt azokhoz a stílusokhoz, amelyek Firenze 15. század végi ízlésében tovább éltek: az északi területek középkori kárpitművészetéhez, melyet a Mediciek nagy becsben tartottak. Az egymástól mintegy díszítőelemekként elkülönülő szereplők és a perspektíva, mely a Vénusz születésére jellemző, ebből a műfajból származnak, ahol a hordozó anyag kötöttségei nehézkessé teszik a mélyég kifejezését. Visszanyúl az ötvösművészethez, a középkor fontos művészeti ágához, mely az utolsó fénykorát élte. Botticelli eredetileg ötvös iskolázottságú volt, ami megmagyarázza vonalainak precizitását és élességét, és a férfias kvalitást, amellyel jellemezték. Férfiasnak minősítették akkoriban azt, aki a legkiemelkedőbbet alkotta a saját területén: egy festő számára ez a virtuozitásban nyilvánul meg. és 1485-ben, Firenzében a tiszta és pontos rajzot értékelték a legtöbbre. Botticelli ennek a királya! Végül pedig az akt nem antik, hanem gótikus: hosszú hajzat, elnyújtott test, ahol az izmok átadták helyüket a szélesebb csípőnek, és a szerényebb kebleknek. Vénusz tehát egy neo-középkori akt? A formája igen, de a téma semmiképp sem! A középkor a meztelenség két – Bibliához kapcsolódó - ábrázolásmódját alkalmazta, kevesebbszer azt, amikor ártatlanságában bontakozik ki, és sokkal gyakrabban azt, amelyik a bűnből származó szégyenhez kötődik. Vénusz meztelensége az *ártatlanság és a tisztaság* modern változata: mozdulatai szemérmesek, arca tűnődő és elmélyült, olyan, mint Szűz Máriáé, a keresztények „istennőjéé”! És a legnagyobb korabeli filozófusok erényekkel ruházzák fel: ő a mértékletesség és az őszinteség, a báj és a ragyogás! A korszak egy különös kísérletre vállalkozik: megbékéltetni a *katolikus vallást a pogány istenekkel*. Mindez nagyon komoly, asztrológiai témájú traktátusokban és Vénusz valóságos kultuszában nyilvánult meg. Fiatal édesanyáknak ajándékul szánt dísztálakon az istennő uralja a férfiakat, akik mintha meg lennének babonázva általa. Következésképp azt feltételezzük, hogy a *Vénusz születését* nászajándéknak szánták és elképzelhető, hogy ez egy bemutatásra szánt, felfokozott változata azoknak az aktoknak, melyeket a kelengyés ládák belső oldalára festettek, mert a házaspárra nézve jótékony hatást tulajdonítottak nekik, mely fokozza a vágyat, és még a születendő gyermekek szépségére is előnyös befolyással lehet! A festmény emellett egy nagyon is érzéki hatást valószínűsít: a „szemérmetlen Zefírek” lábai valószerűtlenül összegabalyodtak, a hosszú hajzuhatag mozgalmas, a szél a hóra ruháját szemléletesen simítja testére. Izgatottság és mozgalmasság uralja a képet! A mozgás a reneszánsz művészeinél kitüntetett eszközzé vált az öröm, a megrészegülés és az érzékiség kifejezésére. Végül pedig, ha Botticelli meg akarja szabadítani aktjait az érzékiségtől, minden nehézség nélkül sikerül is neki. Mint ahogy ennél a fakó, mesterkélt és minden térbeliséget nélkülöző Igazságnál is Apellész megrágalmazásán, vagy ennél a púpos és formátlan Szent Zenóbiánál. Nem antik, de nem is középkori, a jelenet tipikusan a firenzei reneszánsz terméke, az élet és az érzékek felmagasztalása iránti ízlés megtestesülése, mely arra vállalkozik, hogy finoman összevegyítse a keresztény vallást a pogány babonasággal, és az eszményítést és érzéki testiséggel. Ennek ellenére, alig egy évtizeddel később a festmény a feledés homályába merült több mint három évszázadra! Harmadik rész: *Vénusz kettős élete* 1494-ben Firenze hirtelen teokratikus diktatúrává lett egy Savonarola nevű prédikátor irányítása alatt, aki nagyon rossz szemmel tekintett a pogány aktokra… Botticelli hivatalosan bűnbánatot tartott, majd visszatért a bibliai jelenetek festéséhez. Vénusza megúszta a megsemmisítést, de a mű, akárcsak Botticelli még életében, kiment a divatból. Nem kapott egyetlen megrendelést sem élete utolsó 10 évében. Ezentúl azok művészek számítottak, akik végérvényesen szakítottak a középkori hagyományokkal és a testet tömegként kezelték, melyet nagyon is realista, folyamatos kontúr vesz körül A Vénusz születésének minden vakmerősége hamarosan idejét múlttá vált: a bőr valószerűségének utánzása alapvető fontosságú lett és az istennő most már teljes egyszerűségében tárulkozhatott fel egy előkelő interiőrben, és akár szembe is nézhetett nézőjével. Alakja ugyanakkor egyre inkább nehézkesebbé válik, sokat sejtető pózokat vesz fel, ékszerek borítják, és olykor inkább hasonlít egy kurtizánra, mint egy istennőre. Botticelli ábrázolásmódja mindettől távol áll és egészen a 19. századig kell várnia, hogy visszavághasson. Az évszázad meghasonlott önmagával: soha sem láttunk korábban ennyi meztelen nőt miközben amellett kardoskodtak, hogy műalkotásként tekintsenek rájuk, mintegy érdek nélkül, „a kisgyermekek tisztaságával, akik test-test ellen játszanak minden hátsó gondolat nélkül”. A női testnek szűziesnek kell maradnia szexuális utalások nélkül, de eközben a vágy átkerül azokra a szereplőkre, akik körülveszik. Siralmas a kudarc! A jelenetek teljességgel nevetségessé válnak, miközben a fennakadó szemek, a megemelt csípő szüntelenül azt juttatják az eszünkbe, hogy ezek a „szexualitást nélkülöző” aktok olyanok, mint egy érzékiségtől túlfűtött kukta, robbanásra készen! Ami sok, az sok! Egy angol értelmiségiekből és művészekből álló csoport úgy vélte, hogy a dekadencia gyökereit a múltban kell keresni. Raffaello-ra mutogattak: az egyszerűség és az igazság megvetése, a dagályos gesztusokhoz való vonzódása lelepleződött! De micsoda lelkesedéssel fedezték fel a quattrocento és különösen Botticelli művészetét! A jelenetek bájos egyszerűségét, a testeket, a visszafogott gesztusokat, a melankolikus és tűnődő arckifejezéseket. Számukra ez a tétova és bátortalan Vénusz azért szépséges, mert nem vágyakozásra, hanem gyengédségre ösztönöz. A század végére ez a nézet győzedelmeskedik: a *Vénusz születésének* reprodukciói elárasztják az angliai háztartásokat és a viktoriánus Angliában a nemiség ábrázolásának normájává lett. Egy kegyes hölgy, aki ugyanakkor visszafogott, ami a szemérmesség nélkülözhetetlen kelléke. Ebben gyökerezett ugyanakkor Vénusz utolsó átváltozása egy olyan nővé, aki felébreszti a képzeletet, de akiből minden gondolkodás száműzve van. Amikor Vénusz ismét testi vágyakat ébreszt, azt mint „nő-tárgy” teszi, ami a férfi-képzelgéseket kielégíteni rendeltetett. Nem csupán a *Shell *- kagyló szójáték miatt változtatta Alain Jacquet Vénuszt benzinkúttá, hanem azért is, hogy megmutassa, hogyan vált használati tárggyá, a férfiak vágyait beteljesítő eszközzé. Hogy megértsük, ki is ez az asszony, be kell tekintenünk a sablonok, valamint a történeti tényfeltárás mögé és visszatérni a gyökereihez. Ezáltal felfedezzük azt csábító képességet, melyet egy ilyen jelenség képes gyakorolni: egy egyetemes szépségideál akihez jól illik a születés és az élet felmagasztalásának gondolata. A sorozat következő epizódja: Mária-Antoinette és gyermekei Egy „kommunikációs stratégia” kudarca? További információk: Írta és rendezte: Gyártó: Tudományos tanácsadó: Ez a film támogatóinak (miért ne legyen az ön is?) és Kulturális Minisztériumnak köszönheti létrejöttét. Kísérőszöveg: Vágás és videotechnika: Utógyártás és hangrögzítés: Zenei válogatás: Zene: Köszönetnyilvánítás, feliratozás: Fotójogok: CED produkció