Szeretnék megkérni mindenkit, hogy csukja be a szemét. Képzeld el, hogy ott állsz az otthonod bejárati ajtaja előtt! Szeretném ha látnád az ajtó színét, az anyagát, amiből készült. Most képzelj el egy rakás túlsúlyos nudistát biciklin! Egy meztelen kerékpárversenyen vesznek részt, és egyenesen az ajtód felé tartanak. Szeretném, ha tényleg látnád ezt. Nagyon keményen tapossák a pedálokat, izzadtak, nagy robajjal érkeznek. És egyenesen beleütköznek az otthonod bejárati ajtajába. Mindenfelé röpködnek a kerékpárok, a kerekek melletted gurulnak el, a küllők lehetetlen helyeken landolnak. Lépj át a küszöbön a házba, az előszobába, bármi is van a másik oldalon, és vedd észre a fény minőségét! A fény épp Sütiszörnyre esik. Sütiszörny integet, egy nyergben ül egy sárgásbarna ló hátán. Ez egy beszélő ló. Majdnem érzed, ahogy a kék szőre piszkálja az orrod. Érzed a mazsolás süti illatát, amit épp a szájába tömne! Sétálj el mellette! Sétálj el mellette a nappaliba! A nappaliban, teljes képzelőerővel, lásd magad előtt Britney Spearst! Alig van felöltözve, táncol a kávézóasztalon, és énekli, hogy "Hit me Baby One More Time." Aztán gyere utánam a konyhába! A konyhában, a padlót sárga téglákkal rakták ki, és a sütőből feléd közeledik Dorothy, a Bádogember, a Madárijesztő és a Gyáva Oroszlán az Óz a csodák csodájából, kéz a kézben feléd ugrálva. Oké. Nyissák ki a szemüket! Egy nagyon bizarr versenyről szeretnék ma mesélni, amelyet minden tavasszal New York Cityben tartanak meg. Úgy hívják, hogy az Egyesült Államok Memória Bajnoksága. És néhány évvel ezelőtt én elmentem erre a versenyre, mint tudományos újságíró, arra számítva, azt hiszem, hogy ez olyasmi lesz, mint a savantok kupadöntője. Egy csomó férfi és néhány nő, sokfélék, kort és higiéniai állapotot tekintve. (Nevetés) Véletlen számok százait memorizálták első látásra. Tucatnyi és tucatnyi és tucatnyi idegen nevét memorizálták. Teljes verseket tanultak meg csupán néhány perc alatt. Versenyeztek, hogy ki tudja megjegyezni egy csomag játékkártya összekevert lapjainak sorrendjét a leggyorsabban. Azt mondtam, ez hihetetlen. Ezek az emberek a természet szeszélyei. És elkezdtem beszélgetni néhány versenyzővel. Ez az egyik fickó, Ed Cooknak hívják. Angliából jött, ahol neki volt az egyik legjobban képzett emlékezőtehetsége. És azt mondtam neki, "Ed, mikor jöttél rá, hogy egy savant vagy?" És Ed azt mondta, "Én nem vagyok savant. Sőt, csak átlagos memóriával rendelkezem." Mindenki, aki ebben a versenyben részt vesz, azt mondja, hogy csak átlagos memóriája van. Mi mindannyian képeztük magunkat, hogy képesek legyünk ezekre az egészen természetfeletti memóriamutatványokra, ősi technikák alkalmazásával, 2500 évvel ezelőtt Görögországban feltalált technikákkal, amelyeket Cicero is használt a beszédei tanulásához, és középkori tudósok használtak teljes könyvek memorizálásához." És mondtam "Hű, hogyan lehet, hogy én soha nem hallottam erről ezelőtt?" És kint álltunk a versenycsarnok előtt, és Ed, aki csodálatos, brilliáns, de egy kissé excentrikus angol fiú, azt mondja nekem: "Josh, te egy amerikai újságíró vagy. Ismered Britney Spearst?" Mondom, "Mi? Nem. Miért?" "Mert igazán meg akarom tanítani Britney Spearst, hogyan memorizálja egy csomag összekevert kártya lapjainak sorrendjét egy országos amerikai TV csatornán. Ez majd bizonyítja a világnak, hogy akárki meg tudja csinálni ezt." (Nevetés) Mondtam akkor, "Hát, én nem vagyok Britney Spears, de talán engem megtaníthatnál. Úgy értem, valahol el kell kezdeni, nem?" És így kezdődött el egy nagyon furcsa utazás számomra. És a következő év nagy részét nemcsak a memóriám képzésével töltöttem, hanem a memóriám vizsgálatával is, próbáltam megérteni, hogyan működik, hogy néha miért nem működik, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Találkoztam rengeteg igazán érdekes emberrel. Ez a fickó E.P. Ő egy amnéziás, aki, nagyon valószínű, hogy a világ legrosszabb memóriájával rendelkezik. A memóriája olyan rossz, hogy nem emlékszik még arra sem, hogy memória problémája van, ami elképesztő. És ő egy hihetetlenül tragikus alak, de ő mutatta meg nekem, hogy a saját emlékeink tesznek minket azzá, akik vagyunk. A spektrum másik vége: találkoztam ezzel a fickóval. Ő Kim Peek. Ő volt Dustin Hoffman karakterének alapja az "Esőember" c. filmben. Eltöltöttünk együtt egy délutánt Salt Lake City nyilvános könyvtárában, telefonkönyveket tanulva, ami ragyogó volt. (Nevetés) Ezután rengeteg memóriáról szóló tanulmányt olvastam el, tanulmányokat, amelyeket 2000 évvel ezelőtt vagy annál is régebben írtak latinul, az ókorban, és majd később a középkorban. És megtanultam egy csomó tényleg érdekes dolgot. Az egyik igazán érdekes, amit megtanultam az, hogy egyszer réges-régen, az ötlet, hogy képzett, fegyelmezett, művelt memóriánk legyen nem is volt annyira idegen, amennyire ez ma nekünk tűnik. Réges-régen az emberek befektettek a memóriájukba, fáradságos munkával berendezték elméjüket. Az utolsó néhány száz évben feltaláltunk sokféle technológiát -- az ábécét, a tekercset, a kódexet, a nyomdát, a fotográfiát, a számítógépet, az okostelefonokat --, amelyek fokozatosan könnyebbé és könnyebbé tették számunkra az emlékeink 'kihelyezését', hogy lényegében kiszervezzük ezt az alapvető emberi képességet. Ezek a technológiák tették lehetővé a mai modern világunkat, de meg is változtattak minket. Megváltoztattak minket kulturális szempontból, és azt állítom, megváltoztattak minket szellemileg. Ma már nem nagyon van szükség arra, hogy emlékezzünk, néha úgy tűnik, elfelejtettük hogyan. Az egyik utolsó hely a Földön, ahol még emberek lelkesednek a képzett, fegyelmezett, művelt memóriaért, ez a teljességgel egyedülálló memóriaverseny. Egyébként nem teljesen egyedülálló, az egész világon tartanak versenyeket. És le voltam nyűgözve, tudni akartam, hogyan csinálják ezt ezek a srácok. Néhány évvel ezelőtt kutatók egy csoportja a University College London egyetemen egy csomó memóriabajnokot vitt a laboratóriumba. Azt akarták tudni: olyan aggyal rendelkeznek ezek a srácok, amely valahogy szerkezetileg, anatómiailag eltér a miénktől? A válasz az volt, hogy nem. Intelligensebbek, mint mi? Rengeteg szellemi tesztet végeztek velük, és a válasz az volt: nem igazán. Volt azonban egy igazán érdekes és sokatmondó különbség a memóriabajnokok agya és a kontrollcsoport tagjai között, akikhez hasonlították őket. Amikor ezeket a srácokat egy fMRI gépben vizsgálták, szkennelték az agyukat, miközben ők számokat, emberek arcait és hópelyhek képeit memorizálták, azt találták, hogy a memóriabajnokok az agyuk más részeit használták, mint bárki más. Fontos: egy olyan részt használtak, vagy látszódtak használni az agyukban, amely része a térbeli memóriának és a navigációnak. Miért? És van-e ebben bármi, amiből mi többiek tanulhatunk? A versenyszerű memorizálás sportja egyfajta fegyverkezési verseny, amiben minden évben valaki egy új módszerrel áll elő, hogyan jegyezzen meg több dolgot gyorsabban, és a többieknek ezt be kell hozni. Ez a barátom, Ben Pridmore, háromszoros memória világbajnok. Az asztalon előtte 36 csomag véletlen sorrendű játékkártya van, amelyet egy órán belül memorizálni akar, egy olyan technika segítségével, amit ő talált fel, és csak ő bír. Hasonló technikát használt, hogy megjegyezze 4140 véletlenszerű bináris számjegy pontos sorrendjét fél óra alatt. Igen. És míg egy egész seregnyi módja van annak, hogy memorizáljanak dolgokat ezeken a versenyeken, mind, az összes használt technika, végül egy koncepcióban foglalható össze, amelyet pszichológusok elaboratív kódolásnak neveznek. És ezt jól illusztrálja egy remek paradoxon, a Pék/pék paradoxon néven ismert, ami így hangzik: Ha megkérek két embert, hogy emlékezzenek ugyanarra a szóra, ha azt mondom, "Emlékezzen, hogy van egy srác, akinek Pék a neve." Ez a neve. És Önnek pedig azt mondom, "Emlékezzen rá, hogy ez a fiú pék." Majd valamikor később visszatérek, és megkérdem, "Emlékszik a szóra, amit egy kicsivel korábban mondtam Önnek? Emlékszik mi volt?" Akinek azt mondták hogy a férfi neve Pék, valószínűleg kevésbé emlékszik ugyanarra a szóra, mint az, akinek azt mondták hogy a férfi foglalkozásszerűen pék. Ugyanaz a szó, különböző mértékű emlékezés; ez furcsa. Mi történik? Nos, a Pék név nem igazán jelent semmit. Teljességgel távoli minden más, a koponya körül szálló memóriától. De a főnév pék, a pékeket ismerjük. A pékek fehér sapkát viselnek. A pékek kezén liszt van. A pékeknek jó az illata, amikor hazaérnek a munkából. Talán még ismerünk is egy péket. És amikor először halljuk ezt a szót, elkezdjük az asszociációs horgok beakasztását, amelyek könnyebbé teszik a visszakeresését később. A titka annak, ami ezeken a memóriaversenyeken zajlik az, a titok, hogy jobban emlékezzünk dolgokra a mindennapi életben, az módszerek kidolgozása arra, hogyan alakítsuk át a nagybetűs Pékeket kisbetűs pékekké -- hogy fogjuk az információt, amely nincs összefüggésben, nem jelentős vagy nem jelent sokat, és átalakítjuk valamilyen módon, hogy értelmessé váljon a többi olyan dolog fényében, ami a fejünkben van. Az erre szolgáló összetettebb technikák egyike 2500 évvel ezelőttre, az ókori Görögországba nyúlik vissza. Memóriapalota néven vált ismertté. A történet a létrejöttéről így hangzik: Élt egyszer egy költő, Simonidesnek hívták, aki részt vett egy banketten. Ő valójában a felbérelt műsorszám volt, mert akkoriban ha egy igazán ütős bulit akart valaki, nem DJ-t, hanem költőt bérelt. És ő feláll, emlékezetből elmond egy verset, kisétál az ajtón, és abban a pillanatban a terem összeomlik, és mindenkit megöl. Nemcsak hogy mindenki meghal, a testek felismerhetetlenné váltak. Senki sem tudja megmondani, ki volt bent, senki sem tudja hol ültek. A testeket nem lehet megfelelően eltemetni. Egyik tragédia a másik után. Simonides, kint állva, az egyedüli túlélő a romok közepette, becsukja a szemét, és rájön, hogy még látja maga előtt, melyik vendég hol ült a banketten. És kézenfogja a rokonokat, és a romok között a szeretteikhez vezeti őket. Amire Simonides abban a pillanatban rájött, az valami, amit azt hiszem mi mindannyian ösztönösen tudunk, hogy amennyire rosszul emlékszünk nevekre és telefonszámokra, és kollégáink szó szerinti utasításaira, rendelkezünk egy kivételes vizuális és térbeli emlézőtehetséggel. Ha arra kértem volna Önöket, hogy mondják vissza az első 10 szavát annak a történetnek, amit épp most mondtam el Simonidesről, valószínűleg nehezükre esne. De lefogadom, ha azt kérdeztem volna, hogy ki ül egy beszélő sárgásbarna lovon, éppen most az előszobájukban, azt látnák maguk előtt. A 'memóriapalota' lényege, egy elképzelt építmény létrehozása a lelki szemeink előtt, amit megtöltünk olyan dolgok képeivel, amikre szeretnénk emlékezni -- minél őrültebb, furább, bizarabb, viccesebb, szexisebb, szagosabb a kép, valószínűleg annál felejthetetlenebb. Ez a tanács több mint 2000 évre vezethető vissza, egészen a legkorábbi latin memória tanulmányokig. Tehát hogyan is működik ez? Tegyük fel, hogy meghívtak a TED színpadára, hogy tarts egy beszédet, és ezt emlékezetből akarod elmondani, úgy, ahogy Cicero tette volna, ha őt meghívják a TEDxRómára 2000 évvel ezelőtt. Teheted azt, hogy elképzeled magad a házad bejárati ajtaja előtt. És valami abszolút őrült, nevetséges, felejthetetlen képet találsz ki, hogy emlékeztesd magad, hogy az első dolog amiről beszélni szeretnél, ez a teljességgel bizarr verseny. Majd belépnél a házba, és látnád a Sütiszörny képét, aki Mister Eden lovagol. És ez emlékeztetne rá, hogy majd szeretnéd bemutatni Ed Cook barátodat. Majd látnád Britney Spears egy képét, hogy emlékeztesd magad erre a vicces történetre, amit szeretnél elmondani. És bemész a konyhába, és a negyedik téma amiről szerettél volna beszélni, az ez a furcsa egyéves utazás volt, és van néhány barátod, hogy segítsenek erre emlékezni. Így tanulták meg a római kori szónokok a beszédeiket -- nem szóról szóra, ami csak megzavar, hanem témáról témára. Lényegében, a kifejezés "témakör" a görög „topos” szóból származik ami azt jelenti, hogy "hely." Ez a nyoma annak, ahogy az emberek a szónoklásról és retorikáról gondolkodtak, az ilyenfajta térbeli kifejezésekkel. "Az első helyen" kifejezés olyan, mint az első hely a memóriapalotádban. Azt hittem, ez egyszerűen lenyűgöző, és egészen rákattantam. És elmentem néhány további ilyen memóriaversenyre. És úgy gondoltam, hogy lehet valami hosszabbat írok a memóriaversenyek szubkultúrájáról. De volt egy probléma. A probléma az volt, hogy egy memóriaverseny egy halálosan unalmas esemény. (Nevetés) Tényleg, ez olyan, mint amikor egy csomó ember leül egy tesztet kitölteni. Úgy értem a legdrámaibb dolog, ami történik az, amikor valaki elkezdi masszírozni a halántékát. És újságíró vagyok, kell valami, amiről írhatok. Tudom, hogy ezeknek az embereknek a fejében valami hihetetlen dolog történik, de nem férek hozzá. És rájöttem, ahhoz, hogy elmeséljem ezt a történetet, az ő cipőjükben kell járjak egy kicsit. És így elkezdtem napi 15-20 perceket azzal tölteni minden reggel, mielőtt leültem a New York Times újságommal, hogy megpróbáltam valamit memorizálni. Talán egy verset. Talán neveket régi évkönyvekből, amiket a bolhapiacon vásároltam. És ezt megdöbbentően szórakoztatónak találtam. Soha nem is számítottam erre. Örömet okozott, mert ez igazából nem a memória képzéséről szól. Valójában megpróbálsz egyre jobb lenni abban, hogy teremts, vagy elképzelj tökéletesen nevetséges, szexi, fantasztikus, és remélhetőleg a lelki szemnek felejthetetlen képeket. És egészen belejöttem. Ez itt én vagyok a szabványos, versenyszerű memóriaedző felszerelésemben. Egy fülvédő, és egy biztonsági szemüveg, két kis lyuk kivételével teljesen lefedve, mert a figyelemzavar a memória versenyző legnagyobb ellensége. Végül visszatértem ugyanarra a versenyre, ahol egy évvel ezelőtt voltam, és arra gondoltam hogy benevezek, a résztvevő újságírás egyfajta kísérleteképp, ez, úgy gondoltam, egy helyes kis epilógus lesz a kutatásom végén. A probléma az volt, hogy a kísérlet összekuszált mindent. Megnyertem a versenyt, amire igazán nem számítottam. (Taps) Most ez jó, hogy tudok beszédeket memorizálni, és telefonszámokat és bevásárló listákat, de valójában nem ez a lényeg. Ezek csak trükkök. Trükkök, amik működnek, mivel néhány egészen alapvető elven alapulnak arról, hogy hogyan működik az agyunk. És neked nem kell memóriapalotákat építened, vagy játékkártyacsomagokat megjegyezned, hogy hasznot húzz egy kis rálátásból arra, hogy hogyan is működik az agy. Gyakran beszélünk emberekről, akik jól emlékeznek dolgokra, mintha ez egy veleszületett ajándék vagy ilyesféle lenne, de nem ez a helyzet. A jó emlékezést lehet tanulni. A legalapvetőbb szinten, akkor emlékezünk, ha odafigyelünk. Emlékezünk, amikor valamihez nagyon kötődünk. Akkor emlékezünk, amikor képesek vagyunk fogni egy információt és megtapasztalni és kitalálni, miért jelentős ez számunkra, miért fontos, miért színes, amikor képesek vagyunk átalakítani valamilyen módon, hogy legyen értelme, minden egyéb dolog fényében, ami a fejünkben van, amikor képesek vagyunk átalakítani a Pék urakat pékekké. A memóriapalota, ezek a memóriatechnikák, ezek csak rövidítések. Valójában ezek nem is igazán rövidítések. Azért működnek, mert megdolgoztatnak minket. Egyfajta mély feldolgozásra sarkallnak, egyfajta alaposságra, amit a legtöbben nem gyakorlunk általában. De igazából nincsenek rövidítések. Így lehet a dolgokat megjegyezhetővé tenni. És azt hiszem, van még egy dolog, amit szeretnék Önökkel megosztani, ez az, amit E.P., az amnéziás férfi, aki még azt sem tudta, hogy memóriaproblémája van, tanított meg nekem, a fogalom, hogy az életünk a saját emlékeink összessége. Mennyit vagyunk hajlandók elveszíteni a már eleve rövid életünkből azzal, hogy elveszünk a Blackberrynkben, iPhone-unkban, hogy nem figyelünk az emberre velünk szemben, aki beszél velünk, azáltal, hogy olyan lusták vagyunk, hogy nem akarunk semmit mélyen feldolgozni? Első kézből tapasztaltam meg, hogy hihetetlen memória kapacitások vannak látensen mindannyiunkban. De ha emlékezetes életet akarsz élni, olyan embernek kell lenned, aki emlékszik arra, hogyan emlékezzen. Köszönöm. (Taps)